Egy végzős újrafelvételizett hallgató gondolatai, tapasztalatai az egyetemi előmenetelről
I. Bevezető (mi ez, és miért)
Az ELTE-IK programtervező informatikus képzésének végzős hallgatója vagyok. Jelen beszámoló az ELTE-IK DTK részére készült egy kurzus keretében. Célom, hogy megosszam az elmúlt 8 évemben szerzett egyetemi tapasztalataimat. Így hátrahagyva egy kis útravalót / pár jótanácsot azok számára, akik hasonló cipőben jár(hat)nak.
Szerettem volna írásomban az átláthatóságra és a tömörségre hagyatkozni, ezért külön részekre bontottam. Írásom első pontjában a saját tapasztalataimat fejtem ki, hogy milyen nehézségekkel találkoztam egyetemi tanulmányaim során, ezekre hogyan reagáltam, milyen döntéseket hoztam.
A kihívások csokorba gyűjtését követően az előző pontban felsorolt problémákra használt megoldási stratégiákat és technikákat fejtem ki, erről fog szólni a második pont.
II. Hogyan jutottam el ide?
Rengeteg információ, új helyek, új elvárások. Minden első éves hallgató ezzel szembesül, mikor gólyaként beiratkozik az egyetemre. Viszont mindenki máshonnan érkezik, és más „csomaggal”. Emiatt már az első félévben látszódik, hogy lesznek, akik könnyebben veszik az akadályokat, és lesznek, akik hajlamosak elveszni a részletekben. Kevés önbizalommal, sok félelemmel, és nem annyira tökélyre csiszolt matektudással gyakori volt, hogy az utóbbit éltem meg.
Gólyaként rémisztő és hihetetlen hallani felsőéves hallgatóktól, hogy „utolsó tárgyfelvétel”. Nem tudja elképzelni az ember, hogy hogyan lehet eljutni odáig. Egészen addig, amíg meg nem tapasztalja.
Az alábbiakban röviden összefoglalom a saját élményemet elsőéves koromtól, egészen az elbocsátásomig.
Csak túljutni valahogy
Kialakult tanulási kultúra/bevált módszerek nélkül érkezni meg középiskolából a felsőoktatásba eléggé nagy kihívást jelenthet. Hirtelen jöhet a „nagy szabadság”: hetekig meg lehet élni csupán óralátogatással, de mikor közeledik Damoklész kardjaként a számonkérés időpontja, minden felgyorsul. Kapkodás veszi kezdetét: próbálkozni túljutni a minimumon, hogy a helyére kerüljön a pipa, teljesítve legyen a tantárgy.
Ez jellemző volt sajnos nálam is. Igyekeztem mindig egy kis szeletet lecsippenteni, hogy minél több tantárgyam teljesüljön. Közben elsétáltam temérdek fogalom/definíció mellett „eyes on the prize” alapon, ezzel hihetetlen nagy nehézségeket okozva jövőbeli énem számára.
Emellett ott volt a bénító zsibbadtság, a kilátástalanság érzése: ez nekem nagyon magas, nagyon nehéz, ehhez kevésnek érzem magam.
„De én ezt értem”
Az első félév nem torkollott katasztrófába: a vizsgaidőszakban rengeteg tanulással és türelemmel sikerült kettesnél jobb jegyet is szereznem (és összesen kettő tantárgyamat nem sikerült teljesíteni). Növekvő önbizalommal vártam a második félévet, ami még az elsőnél is jobban sikerült: egyetlen kurzust nem sikerült teljesíteni: a „Formális nyelvek és automaták” vizsgám. Emiatt nem izgultam, gondoltam felveszem a következő félévben. Ekkor még nem gondoltam volna, hogy a II. félévben felvett tantárgy mekkora fejfájást fog nekem okozni: míg szorgalmi időszakban más tárgyakkal voltam elfoglalva, a sorra következő vizsgaidőszakokban további 4 alkalommal mentem el vizsgázni a fent nevezett tantárgyból, nem sikerült.
Otthon igyekeztem a „diaolvasás/jegyzetelés/magolás” mantrával, az anyag minimális megértése mellett készülni a vizsgára, amire minden alkalommal úgy mentem be, hogy „most megvan”. Hát nem. Végül az ötödik félévemben sikerült: méltányossági alapon kaptam plusz vizsgalehetőséget, és nagyon görcsösen teljesítettem a tantárgyat.
Itt a vége
Emlékeim szerint a hatodik félévem befejeztével maradt körülbelül 30-40 kreditem, ami hátra volt még a tanulmányaimból. Az „Analízis” vizsgákat magam mögött hagytam sikeresen, és láttam a fényt az alagút végén: meg tudom csinálni.
Ennél nagyobb automata üzemmódra nem is kapcsolhattam volna a hetedik félévemre: továbbra sem volt semmi kiforrott, univerzális módszerem a tanulásra. A számonkérésekre a „írjuk le sokszor, rögzülni fog és tudod a választ a vizsgán fejből” és a „gyakorold be és kész” metódusokkal tanultam, a megértése a dolgoknak továbbra is másodlagos maradt.
A negyedik félévemtől kezdve egyre több nem egyetemi elfoglaltságot/kötelezettséget vállaltam. Így a hetedik félévemben kezdődő „automata üzemmód” azt is eredményezte, hogy elhittem, hogy ez így, ennyi terheléssel működni fog. Ennek egy 0 kredittel elért félév lett az eredménye. Egy olyan félévben, amikor foggal-körömmel kapaszkodtam minden egyes tantárgyba, de végül minden kicsúszott a kezeim közül. Teljesen.
Ez pedig odáig gyűrűzött, hogy elkezdtem félni: korábban a félelem motivált, rávett arra, hogy alaposan kisöpörjek a saját házam táján. Ekkor már úgy voltam vele, hogy ez meg fog történni, meg fogom csinálni. Rosszul határoztam meg a prioritásaimat, továbbra sem volt állandó a tanulás szorgalmi időszakban: a kilencedik félévemben elbocsájtottak.
Abban biztos voltam, hogy szeretem, és szeretném befejezni a szakomat. Azt már tudtam, hogy új eszközökkel és módszerekkel kell felvérteznem magam, amikről ne csak azt gondoljam, hogy működnek, hanem valóban beválnak.
III. A tanulás művészete
A jó kérdések
Az újrafelvételizés élményének legnagyobb hozadéka az alázatos hozzáállásom volt. Nem szerettem volna úgy gondolkozni, hogy minden magától értetődő lenne. Azt éreztem, hogy be kell biztosítanom magam a továbbiakban, amihez kulcs a megszerzendő tudás megértése.
Tanulás megkezdésekor mindig a segíthetnek az alábbi kérdések:
1. Miért kell ezt tanulnom? Ez hol hasznos?
A motiváció gyűjtése elengedhetetlen. Könnyebb úgy bejárni órákra, hogy tudjuk, milyen szerepe van az adott témakörnek/kurzusnak a tanulmányaink szempontjából. Eléggé káros tud lenni, ha az ember gyorsan le akarja tudni a számonkéréseket, átrohan dolgokon, amik később elgáncsolják. Emellett csak lebegni hagyni a megszerzett (megszerzendő) tudást kidobott energia és idő lehet, akárcsak egy hajósnak, aki nem köti ki a hajóját, ami így könnyen eltűnhet a következő nagy viharnál.
Ilyenkor hasznos lehet utánanézni, hogy milyen gyakorlati kontextusban használják az adott fogalmat/megoldást/módszert, milyen előnyei és hátrányai vannak (lehet régen egy jó megoldás volt a metodika, és azóta van nála gyorsabb, hasznosabb stb.).
Emellett, ha az idegenkedés eltűnik, az embernek barátja lehet egy olyan kifejezés is, mint például a „perspektív korrigált lineáris interpoláció” (Egyszer valaki azt mondta nekem: „hatalmas veszélyt jelenthet ismeretlen szavakon átrohanni, nem megállni és értelmezni”. Ez így is van.).
2. Hogyan lehetne ezt a nagy, ömlesztett tananyagot külön részekben megtanulni?
Ennek technikai jelentősége van. Különböző számonkérési típusok különböző stratégiákat vonnak maguk után.
Egy programozás beadandó elkezdése hosszasabb előkészületet igényel, mint egy analízis vizsgára tanulás.
Gyakorlati beadandók esetén (bár mindenhol ezt hallani, és néha a könyökömön jött ki, de valóban igaz), mindig nagyon fontos a tervezés. Jelen pillanatban egy szoftverfejlesztő vállalatnál dolgozom, és testközelből érzem azt, hogy milyen kulcsfontosságú „minden sötét sarkot megvilágítani”. Hasznos lehet a nagy feladatot felírni, és azt aprítani (mi szükséges ahhoz, hogy elérjek a megoldáshoz?), míg kiesnek olyan kicsi feladatok/problémák, amik önmagukban olyan elemiek, hogy könnyű megoldani őket. Ezt követően pedig össze kell kötni az elkészült megoldásokat. Viszont ez tervezés nélkül eljuthat olyan gondolatokig, mint például: „kódolok/számolok 3 órája, de nem látom hová jutok, azt se tudom már mit írok”.
Elméleti számonkérésekre készüléskor pedig nagyon fontos a fentebb említett asszociációk használata. Definíció tanulásakor hasznosnak bizonyult számomra egy kis tálkába bedobálni az összes definíciót, és egyesével kihúzni őket, majd leírni (gyakran estem abba a hibába, hogy a definíció lista első felét elfelejtettem mire a második megmaradt). Emellett pedig szigorúnak kell lenni ilyenkor: legalább öt-hat alkalommal érdemes lehet leírni ugyanazt a definíciót, hogy rögzüljön.
Nem elhanyagolható tényező a pihenés. Sokszor károsabb leülni 6 órán keresztül pakolni a tudást egymásra, mert aztán egy idő után fennállhat az esélye, hogy az alsó dolgok „összenyomódnak”.
A szokás hatalma
„Ki sokat markol, keveset fog.” Ezt fentebb is említettem a pihenés kapcsán. Jobb, ha a különféle módszereket, ötleteket külön-külön van idő megvizsgálni, hisz könnyebb két algoritmust összehasonlítani/versenyeztetni, ha tudjuk, hogy milyen jellemzőik vannak. Ehhez pedig a türelem és megint csak a „szeletelés” elengedhetetlen kellékek.
Jobb hetente 2(+1) órát leülni foglalkozni valamivel (gyakran előfordul, hogy az ember valami egyértelmű dolgot nem ért meg, és az még további tanulási időbe csaphat át, ez viszont általában később megtérül), mint egyszerre sokat. Így a pánikot és a félelmet le lehet cserélni magabiztosságra és nyugalomra.
„Mondd meg nekem, hogy pontosan mire való a gumikacsa?”
Számomra hosszú évekig rejtély volt, hogy a jópofaságán, és a fürdőkádban való szórakozáson kívül más szempontból is hasznos a gumikacsa.
Pedig ők a szoftverfejlesztés és a hibakeresés ünnepelt hősei az informatikában. Jómagam is rendelkezek egy jószággal, kb. 8 éve, de nagy ritkán csevegtem csak vele.
Viszont itt a lényeg az, amit az egyik kedvenc Java-s könyvem tanácsol:
„A beszéd az agy egy másik részét kapcsolja be. Ha megérteni próbálsz valamit, vagy növelni szeretnéd az esélyét annak, hogy később emlékezz rá, mondd ki hangosan. Még jobb, ha megpróbálod valakinek elmagyarázni. Így gyorsabban fogsz tanulni, és olyan dolgokat is felfedezhetsz, amik olvasás közben fel sem tűntek.”
A csoportos tanulások pont ezt az élményt adhatják vissza. Több szem többet lát – több fej többféleképpen gondolkozik. Ha valaki elmenne rossz irányba, a többiek vissza tudják húzni (akár rossz szóhasználatról, vagy rossz gondolatmenetről van szó).
Nekem a közös tanulás nagy biztonságot jelent, mert hajlamos vagyok figyelmetlen hibákat ejteni/figyelmen kívül hagyni félmondatokat. Sokkal jobb élmény közösen, hangosan gondolkozni, mint görcsösen ülni hosszú órákon keresztül, és azt érezni, hogy lassan a maradék motivációja is eltűnik az embernek a sikertelenség miatt.
Természetesen, mint mindennek, ennek is megvan a veszélye: nem azonos tanulási sebességnél kihívást (extra türelmet és energiát) jelenthet egyben tartani a közös gondolkozást. Ezért nagyon fontos a már megszerzett tudás megosztása, így ez a sebesség hosszútávon megtérülhet (akárcsak a fentebb említett heti szintű tanulásokkor).
Outside of the box/book
Előfordulhat, hogy nem egyértelmű valami, nincs meg a szabadulószobában a kulcs, anélkül pedig nem lehet bejutni a tudás szobájába (feszítővassal nincs sok értelme próbálkozni).
Több módszer is segíthet:
- egy-egy használati eset / felírt példa
- színezni: bonyolult képleteknél érdemes a különböző tagokat/elemeket párosítani figurákkal/színekkel, így látványosabb „a megoldásban betöltött szerepük”
- rajzolni: elképzelni valamit sokkal egyszerűbb, ha elkezdjük vázlatosan megfogalmazni, mire van szükség.
Visszaellenőrzés
Ahogy a tanulás megkezdése előtt fontos feltenni kérdéseket, úgy érdemes a tanulás végéhez közelítve visszaellenőrizni, hogy biztos megszereztük-e azt, amiért jöttünk. Régen én se nagyon szívleltem azt, amikor hosszú matematikai számítások végén végre kijön a várva várt eredmény, de azért „ellenőrizzük vissza”. Feleslegesnek tűnt. Le van tudva. Pipa.
Ugyanúgy munkatapasztalat során szerzett élmény, hogy a hibák a „van onnan, ahonnan ez még jött” elven működnek. Sokkal kellemetlenebb, ha csontvázak potyognak ki a szekrényből, mint rászánni egy kis időt (ami szintén extra energia), de nyugodtabban lehet befejezni a munkát.
Csak tedd meg
Gyakran kerülgettem éveken keresztül a forró kását, hogy komolyan gondoljam az egyik legnépszerűbb sportszergyártó márka jelmondatát: csak tedd meg.
Néha előjön a halogatás, az ismeretlentől való félelem, a tipródás a feladat elkezdése előtt. A fentebb említett módszerek (főleg a jó kérdések feltétele, és a fogalmakkal való barátkozás) nagyon sokat tudnak lendíteni a tanulási hangulat bevezetésén / megkezdésén.
Mindset
A legfontosabb pedig nem egy praktika, hanem az, amit érzünk. Sok erőt ad, hogy ha érezzük, hogy meg lehet csinálni. Az elmúlt jó pár évben sokszor elfogott az érzés, hogy „na ezt, hogy a szöszbe (megjegyzés.: mindenki helyettesítse be a kedvenc ideillő kifejezését) fogom megugrani”. A motiváció, az erő, és a kitartás a legfontosabb. Néha kilátástalannak tűnő dolgok nagyon gyorsan ki tudnak simulni, csak hinnünk kell benne, és kitartani.
IV. Konklúzió
Az írásom első felében remélhetőleg kellően sok példát vonultattam fel ahhoz, hogy látszódjon: be lehet söpörni a szőnyeg alá a dolgokat, amíg hasra nem vágódik tőle az illető. Viszont nem érdemes. Így bízom benne, hogy a második felében található ötletek/gondolatok hasznosak és motiválóak bárki számára.
Előremutató gondolni a későbbi időkre is: ha nem is ég a ház, akkor is fejlődni, valamit csiszolni magunkban (és ez vonatkozhat életünk bármely területére). Nekem például ilyen terület a koncentrációm.
Persze előfordulhat olyan vizsgabeosztás/időszak, mikor az általam megfogalmazott tippek vagy gondolatok nem nyújtanak vigaszt. Lehet csak pár óra van vizsgáig, és nagy hajrát kell menni. Ekkor még inkább fontos az, hogy a végsőkig megőrizzük a hidegvérünket, hisz így tehetünk a legtöbbet azért, hogy sikerüljön az adott megmérettetés. (Ám ismét felhívnám a figyelmet, hogy ez erősen nem javallott.)
Végül szeretnék mindenkinek nagyon sok erőt, kitartást, és sikereket kívánni a továbbiakban.
Meg lehet csinálni!